Amikor még nem hittem volna, hogy a fotózás végigkísér majd az életem jelentős részén — nem mellesleg a személyiségfejlődésemben is majd fontos szerepet játszik —, akkor a nagy útkeresésemben, hogy mégis “mivel töltsem el az életemet”, eljutottam a média világának küszöbére. Akkor az első ember Ságodi Gabriella — a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa, beszédtanár — megkérdezte a családi vacsora közepedte, hogy miért szeretnék híradós lenni, miért nem akarok valami más lenni amit egyébként fel tudnék dolgozni a híradós lét által.
Akkor nem teljesen értettem a kérdést. “Hogyan lehetnék valami úgy, hogy eredendően ne az akarjak lenni?”
Sokat gondolkoztam azon azóta is, hogy tulajdonképpen mi is hajtott abba az irányba. Sosem volt szereplési kényszerem, nem vágytam hírnévre, sőt igazából a lehető legmesszebb akartam lenni attól, hogy arccal és névvel kerüljek kamera elé. Talán a világ vonzott amiben Jiří Menzellel találkozhattam, vagy olyan helyekre juthattam el abban a kis időben ahova vidéki gyerekként aligha lett volna lehetőségem.
A tanulmányok, az új környezet, a gyakorlatok, utazások, mind-mind olyan világot tártak elém, amit előtte, a nyilvánosságtól és tulajdonképpen a társadalomtól visszavonulva a 3. emeleti 12 négyzetméteres szobámon belül — hihetetlen de… — lehetetlen volt.
Egyszer amikor megpróbáltam körülírni, hogy milyen ember vagyok, akkor az jutott eszembe, hogy a “kapuzárásos pánik” írja le leginkább a személyiségem amit viszontagságokkal tűzdelt évek alatt szerzett tudással és értelemmel sikerült megértenem. Ha pedig csak az egészen gyermeki énemet vesszük alapul: egyszerűen engem a világ érdekel amiben élünk.
A kíváncsiság hajt. Néha autók iránt, amiket sosem akarnék magamnak, máskor emberek iránt, akikkel jó együtt álmodni.
Amikor Baranyai Ádám barátom feltette ugyanazt a kérdést amit annakidején Ságodi Gabriella is, csak most már a fotózással kapcsolatban, lényegében hamarabb éreztem, minthogy megfogalmazódott volna bennem: a fotózás által olyan plátói világban élhetek — csak akkor, abban a pillanatban, arra a kis időre — amiben igazán otthon érezhetem magam.
